-                   - Én nem bírom ezt így tovább! – törtek fel a lányból a már napok óta elnyomott kínzó érzések

-                   - Szép lassan beléd szeretek, Te pedig még megcsókolni sem vagy hajlandó!

Mintha már egyszer nem is olyan régen megtörtént volna mindez. Lépésről lépésre másolta le az élet, amin éppen egy évvel ezelőtt ment keresztül egy másik férfival: olyan valakinek adta oda magát és szeretetét, akitől szinte semmit nem kapott vissza.

„Az igaz szeretet nem vár viszonzást!” – győzködte magát időről időre, akárcsak annak idején. És sajnos még mindig el is hitte. De mi ez, ha nem önámítás? Mi ez, ha nem más, mint önmaga leértékelése? Még csak nem is hibáztathatja a másikat azért, amit ő maga tesz: annyit kap csupán, amit elvár. S az nem sok…

Hogy miért? Mert tele van félelemmel. Félelemmel attól, hogy nem kell. Attól a kínzó érzéstől, hogy nem lesz elég jó a másiknak. Félelemmel a veszteségtől, amit elszenvedhet, ha vége szakad a kapcsolatnak, s annak a felelősségétől, hogy mindez esetleg miatta történik. S a félelem, ha nem néz vele szembe, utoléri. Ahogyan most is tette.

Hova lett az az önbizalommal teli lány, aki kíváncsi és kacér férfiszemek kíséretében vonult végig a folyosón? A körülötte lévő férfiak – de még a nők is – elhalmozták dicséretekkel és bókokkal, melyekről (akkor még) tudta, fedik is a valóságot. Hiszen, amikor csinosan felöltözött valóban nagyon szép és kívánatos nő volt, aki úgy tűnt, tisztában is van ezzel. Ám ahogyan egy férfi közelebb került hozzá, máris eltűnt a vonzó magabiztosság, és helyébe bizonytalanság lépett. A bizonytalanság attól, hogy elég-e. Elég jó-e? Elég nő-e? Elég szép-e? Egyáltalán kell-e?

Valamely belső torz képzet indította ilyenkor útjára, mely éppen azt a valakit ölte meg benne, aki akkor volt, amikor a férfi megismerte. Akiben a férfi meglátta azt, ami kell neki. Félelmei nem engedték, hogy felvállalja azt az önmagát, aki a csinos ruhán és mosolyon túl volt. S bár legbelül tudta, többet érdemelne, és sokkal többet várhatna annál, amit kap, mégsem merte megtenni. Mi lesz, ha mindez nem tetszik majd a férfinak? Elveszíti azért, mert túl sokat akart? Éppen csak arra nem gondolt, hogy lehet, hogy éppen ez az, ami még vonzóbbá és „kellőbbé” tenné őt.

Megint csak ott toporgott egy olyan helyzetben, ahonnan úgy érezte nincs kiút. Úgy érezte szüksége van a férfira, aki előtt, ha felvállalná az igényeit, talán elveszítené. „De hiszen így is éppen ez történik majd!” – hasított belé a felismerés. Hiszen, hosszú távon bárhogyan is igyekezett, nem volt képes lemondani arról, amire szüksége van ahhoz, hogy továbbra is szeretni tudjon: a viszonzott érzésekre.

S hogy mi az, amire ez az újabb „megismételt kapcsolat” tanítani akarta őt? Nem több, mint hogy:

„Vállald fel önmagad, és merj az lenni, aki valójában vagy!”

„Nézz szembe a félelmeiddel, és fogadd el árnyoldalaidat, hogy elveszítsék feletted hatalmukat!”

„Tanuld meg a megbocsátás és az elengedés művészetét! Mindenekelőtt Önmagadon kezdd!”

És soha ne feledd: „Ha szeretsz valakit, engedd el!Ha visszajön, akkor a Tiéd.Ha nem, akkor soha nem is volt az.”