Beteges berögződések, melyek évek óta elkísérnek. Mélyen beépült téves hitrendszerek, melyektől szabadulni nem bírok. Tudok a létezésükről, és még nyakon is csípem őket azon nyomban, ahogy a felszínre törnek, mégsem vagyok képes legyőzni azokat.

Figyelem önmagam, látom, ahogyan újra és újra ismétlem az oly régóta nyilvánvaló hibákat, de még mindig nem látom tisztán az irányt. Azt az utat, amelyre végre le kellene ágaznom ahhoz, hogy e keserű ismerősök odébbálljanak. Csak toporgok egyhelyben a "már megint ugyanott tartok" tudatával, és görcsösen fogom a fejemet: "Istenem! Kérlek, segíts, mit kell most tennem? Mit kellene másként tennem?

Jól tudom, meg kell tanulnom valamit, hiszen újra és újra megkapom az esélyt rá, de ki mondja meg végre, hogy mi az?! Bölcs Mesterem, tedd elém a könyvet és alázatosan belevetem magam a tanulásba, de amíg nem tudom mi a "házi feladat", addig hogyan is kezdhetnék neki, bármily szorgalmas diák is vagyok? Átadom a terhemet Neked, mert úgy érzem, egyedül megoldani nem tudom. Túl kacifántos, hogy kibogozzam, s túl homályos, hogy tisztán lássam. Elengedem hát, hogy feloldja önmagát, leveszem kezeim róla, hogy amit eddig görcsösen összetartottam az most fel tudjon oldódni a mindenségben.

Eleresztem azt, mit eddig oly nagyon akarva magamhoz szorítottam, mert úgy hittem, csak így lehet az enyém. Féltem elveszíteni, most mégis tovaengedem, hiszen újra csak rá kellett ébrednem: ami nem az enyém, azt úgysem kaphatom meg soha. Tovább indulok hát afelé, amit nekem tartogat az élet, s bár nem tudom mi az, és azt sem hol vár rám, de próbálom erősen hinni, hogy párat kell csak lépnem, és már meg is pillanthatom a sarkon túl…