-          Merj nagyot álmodni! – mondta „A” – Hiszen kicsit minek? – folytatta. – Ha nem mersz

nagyot álmodni biztos, hogy meg sem kapod – jelentette ki rémisztő magabiztossággal.

-          De én nem merek – vágta rá „P” olyan gyorsan, hogy még átgondolni sem volt ideje a választ.

Éppen ettől volt olyan őszinte.

-          Nem merek nagyot gondolni, mert nem hiszem el, hogy teljesülhet – folytatta „P” a

gondolat menetét, már inkább csak magának, mint „A”-nak.

„Úristen! Lehet, hogy ezért nem kapom meg nem, hogy a legjobbat, de szinte már a nekem jót sem?” – hasított belé a felismerés. „Mert nem hiszem el, hogy megkaphatom? Hát még mindig itt tartanék? Nem hiszem el, hogy megérdemlem a boldogságot?” – törtek rá a kérdések olyan erővel, hogy megborzongott. És hirtelen minden világossá vált számára. A sok elhibázott párkapcsolat éppen úgy, ahogyan az is, amiben benne volt. Mert bár az első lépést önmaga felé megtette azzal, hogy kimondta a férfinak: „Többé senkinek nem hagyom, hogy semmibe vegyen!”, de legbelül eddig a pillanatig talán még maga sem tudta biztosan, hogy mit jelent mindez.

„Amíg Te semmibe veszed önmagad, csak addig tudnak mások is!” – csengtek a fülébe barátnője szavai, aki maga is nagyon fájdalmas tapasztalatok árán tanulta meg ezt.

A férfitől, akivel „P” az elmúlt hetekben felejthetetlen pillanatokat töltött el, nagyon sokat kapott. Amikor együtt voltak királynőnek érezhette magát, és sokszor eljátszott a gondolattal, mindez talán így is maradhat. De ahogyan múlt az idő a férfi egyre figyelmetlenebb lett. S bár még mindig kedves és odaadó volt az együtt töltött idő alatt, de amikor külön váltak minden más lett. Egyre szűkösebbé vált az idő, ami a mindennapokból a lányra jutott, és szűkösebbé a figyelem is, melyet őrá fordított.

„P” úgy érezte: „Nem kellek eléggé”. S bár már ismerős érzés volt ez, amely az elmúlt évek alatt számtalanszor a társául szegődött, most mégis váratlanul érte, hogy újra megjelent.

„Mit keresel megint itt?” – gondolta szomorúan – „Miért kell újra elrontanod azt, ami olyan szép lehetne?” S egyszeriben maga előtt látta keserűségének megoldását:

Igen! Mernem kell nagyot álmodni!

Mernem kell elvárni azt, hogy az „első” legyek! Azt, hogy a legfontosabb legyek! Hiszen akivel vagyok, nekem is éppen úgy az.

Mernem kell elvárni, hogy szeressen! Őszintén, játszmák és tabuk nélkül.

Mernem kell nem kevesebbet várni, minthogy boldoggá tegyen! Hiszen csakis akkor leszek képes én magam is boldoggá tenni őt!

A férfira gondolt, akinek utolsó szavai még nyitva hagyták a lehetőségek kapuját: „Majd még személyesen megbeszéljük” – mondta, mielőtt a telefonban elbúcsúztak volna egymástól.

Most, hogy „P” már tisztán látta, mindaz, ami történt közel sem véletlen, s mindaz, amire rá kellett ébrednie ez által már elkerülhetetlenül „üldözte” őt az elmúlt években is, szinte hálához hasonló érzés töltötte el a férfi felé. Jól tudta, találkozásuk sorsszerű volt, szükséges ahhoz, hogy továbbléphessen önmaga fejlődésének útján. Ahogyan minden bizonnyal a férfi is.

S hogy hogyan lesz ezután? Mi az, amit a férfi személyesen mondani akar? Talán egy újabb megoldandó „feladatot” tartogat még számára? Csak remélni tudta, hogy a felismerés, melyhez hozzájutott elég erőt ad majd neki, hogy úgy folytassa ezt a kapcsolatot, ahogyan az a legjobb lesz mindkettőjük számára.