Pár perce még úgy hittem, csodálatos a világ, s most egyik pillanatról a másikra magával ránt egy megmagyarázhatatlan rossz érzés, ami a semmiből tör rám.

Csak ülök némán, és tűröm, hogy a sötét gondolatok és érzések másodpercek alatt birtokba vegyék elmémet, és vele együtt a testemet is.

De mi történt?

Miért e változás?

S mégis mi az oka annak, hogy úgy érzem, ordítani tudnék a lelkemre telepedő fájdalomtól?

Hirtelen oly elhagyatottnak és magányosnak érzem magam, holott csupán percek teltek el azóta, hogy széles mosollyal az arcomon néztem az előttem elterülő kék eget, és úgy éreztem, határtalanul boldog vagyok.

Őrjítő e hangulatváltozás! Tudom, hogy csupán gondolatok, melyek pillanatról pillanatra formálják érzéseimet, mégsem tudok megálljt parancsolni nekik. De hiszen semmi nem változott! Minden éppen ugyanolyan, mint percekkel, sőt órákkal, s napokkal ezelőtt volt. Akkor mégis mi ez?! Mily hatalom az, mely mint sűrű köd telepszik elmémre és elhomályosítja tisztánlátásomat?!

Félek gondolataimtól.

Mintha nem lenne uralmam felettük veszik át az irányítást egyre biztosabban.

Nem hagyhatom! Hiszen mégiscsak az enyémek! Ki tudná őket kordában tartani, ha nem én! Nem tűrhetem, hogy maguk alá gyűrjenek. Ők nem!

Megpróbálom finoman és lassan újra megtalálni az utat saját elmém felé, oda, ahonnan e fájdalmas menet elindult és utat tört magának. Tudom, hogy a negatív érzések csupán az elmém kreált hamis illúziók, éppen úgy, ahogyan szenvtelen boldogságom tudata is, ám inkább szeretnék hinni annak, mint átengedni magam e kínnal teli érzeteknek.

S lassan hagyom, hogy a feszültség testemből egyre jobban tovaszálljon, ahogyan magamban ismétlem a mondatokat: „Ellazulok, és bízom az életben! Hagyom történni a dolgokat. Minden a megfelelő pillanatban ér majd el.”

S ekkor átadom a terhet annak, aki biztosan tudom, hogy képes megoldani azt. Istennek.

Vagy nevezzük Őt akárhogyan is.