…

Ahogyan a kandallóban égő tűz melege járta át a lakást, úgy járta át lassan lelküket is egymás közelségének kellemes érzése. A férfi egészen gyengéden, ujjaival apró köröket leírva simogatta a lány térdkalácsát, ami abban a pillanatban a világ legintimebb mozdulatának tűnt.
A szobát elárasztó forróság mintha szívükig hatolt volna, a következő pillanatban már egymás karjában találták magukat. A hevesség édestestvérként vegyült el a lágysággal, ahogyan ajkaik szenvedélyre éhesen összeértek, miközben finom ujjmozdulatokkal cirógatták egymás testét, melyek izzó lávafolyamként hömpölyögtek az egymással összeforrás vágyától.
…
Apró izzadságcsepp gördült végig a férfi homlokán lehunyt szemein át, melyek megpihenve még fogva tartották a nemrég átélt orgazmus emlékét. A lány csak nézte a kisimult arcot, és mérhetetlen boldogság járta át a gondolattól: örömöt adhatott. Sajnos nem először fordult elő vele, hogy saját gyönyörét áldozta azért, hogy a másiknak jó legyen, és neki ugyan nem jutott annyi, mint szerette volna, mégis majdnem mindent odaadott magából.
Azóta már jól tudta, csakis tőle függ az, melyet nem is olyan régen még a másiktól várt. Tisztában volt vele, hogy amíg nem képes teljesen átadni magát a férfinak és az érzéseknek, amíg erősebb a késztetés arra, hogy adjon, mint az, hogy kapjon, addig nem számíthat olyasfajta gyönyörre, melyet addigi életében csupán egyetlen alkalommal sikerült átélnie. És sajnos már azt is tudta, miért.
A férfit, aki először juttatta el őt a vágyak birodalmába, még csak nem is szerette. Legalábbis nem úgy, ahogyan nő szerethet egy férfit. Éppen ez volt az, amiért képes volt arra, hogy előtérbe helyezze önmagát a másikkal szemben. Vajon mifajta késztetés az, amely arra ösztönzi, hogy háttérbe szorítva önmagát tegyen jót? Mi ez? Az áldozat szerepe talán, aki nem meri megélni az örömöt? Aki úgy hiszi, ő nem érdemli meg azt, ami másnak oly természetesen nyilvánvaló?
Szerelmet ugyan még nem érzett a férfi iránt, de máris elnyomta önmagát mellette, anélkül, hogy bárki is kényszerítette volna erre. Nem akarta sokadszor is elkövetni ugyanazt a hibát, amit már oly sokszor a múltban, és aminek addig még mindig rossz vége lett. Végre önző akart lenni egy kicsit, hogy azzal nyújthasson örömöt, hogy azt nyújtanak neki is. Érezte, a férfi alkalmas partner lehet arra, hogy ha nem is olyan hamar, de idővel kiváltsa belőle azt, amire már oly régóta várt. „El kell hinnem, hogy én is megérdemlem!” – próbálta meggyőzni magát arról, ami legbelül még mindig fogva tartotta.
Akárhogy is próbált rájönni – hiszen ésszel mindez alig ha „megragadható” – mi az, ami úgy megfogta őt ebben a kisfiús bájban, amelyhez mélyen lélekben egy sokat megélt, felnőtt férfi tartozott. Néhány találkozás elég volt ahhoz, hogy meglássa, a külső csupán álarc, mely számára még ismeretlen belsőt takar. Vajon egyszer megnyílhat neki a valódi ember? Vagy csupán időről időre álarcot vált majd? A múlt fájó tapasztalatai miatt egyre nehezebb volt hinnie abban, hogy létezik teljes őszinteség két ember között, s még nehezebb elhinnie azt, hogy szükség van rá egyáltalán. Hiszen nem tudhatta, mindaz, amit kap, nem csupán egy újabb játék a sok közül, melyben a díszlet és a kosztüm ugyan változik, de a „színdarabnak” csak egy vége lehet.
…
Az ébresztőóra élesen bántó hangja zavarta fel őket édesded álmukból. Egymást átölelve érte őket a reggel, mely, mint egy éles kés vágta át az éjjel biztonságot nyújtó leplét. Eljött a nappal, mely kirántja őket az álmok kéjes birodalmából, és szembesít a rideg valósággal.
-          Csak még egy percet! – mondta a lány suttogva, miközben szemeit csukva tartva a férfi
mellkasára emelte fejét.
"Hadd húzzam még a pillanatot Istenem!" – gondolta magában. Élvezni akarta még az oltalmat és gyönyört adó testüktől átmelegedett ágyat, melyet a férfi megosztott vele. A percek gyorsan teltek, de mégsem eléggé ahhoz, hogy ellenálljanak a vágynak, mely mérhetetlen erővel tört újra rájuk.
-          Bárcsak mindig ilyen ébresztőben lenne részem! – mondta a lány elcsukló hangon, lihegéstől kiszáradt ajkát újra benedvesítve nyelvével.

Még egy utolsó csók és már magával is húzta őket a rohanó világ, mely irgalmat nem ismerve rántotta le róluk az intimitás hófehér leplét.
Mint két idegen ültek egymás mellett a kocsiban: idegenek a világ, és idegenek a saját érzéseik előtt is. Mert, hogy mi is zajlik valójában, még maguk sem értették. Egy valamit tudtak csak biztosan: mindannak, ami kettőjük között történt, titokban kell maradnia. Akkor még úgy gondolták, minden áron!

Folyt. köv:)