Nem is olyan régen játszották a TV-ben az „Igenember” című filmet, Jim Carrey-vel a főszerepben.

Őszintén szólva, nem igazán kedvelem őt - mint színészt -, mert túlzásnak tartom az általa megformált alakokat, most mégis mélyen megérintett mindaz, ami a szerepén „átjött”: magamra ismertem mindabban, ahogyan élt vagy éppen nem élt.

„Csupán lustaságból „nem”-et mondani az életre”! Kőkemény felismerés, de úgy hiszem, ez vagyok én (is). Panaszkodok, hogy velem nem történik semmi, miközben saját magamat zárom ki a nagybetűs Életből, miközben persze szenvedek ettől, főleg amikor látom, hogy mások gőzerővel vetik bele magukat a nyüzsgő forgatagba (és még élvezik is azt). Én meg úgy érzem magam, mint egy „kitaszított”, akinek csak a hallgatás jut.

Vajon miért bűntetem magam? Mert hát mi lenne ez más, ha nem önbűntetés? Hiszen szeretném élvezni mindazt, ami jutott, és irigykedve nézem azokat, akik ezt teszik, de én magam mégis képtelen vagyok minderre. Mintha nekem nem szabadna örülnöm és vágyakoznom, csak fegyelmezetten meghúzódni a sarokban és tűrni a kirekesztettséget.

Úr Isten! Ez elég félelmetesen hangzik! Még a saját számból (billentyűzetembőlJ) is.

Honnan eredeztethető vajon ez az érzésem? Kaptam (a karmám által) vagy „útközben” vettem magamra? Egy biztos, szabadulnom kell tőle, különben elsétálok az életem mellett úgy, hogy elfelejtem élni azt. Vagy, ami talán még találóbb: az élet sétál el énmellettem, miközben én csak ülök, és szomorú szemekkel sóvárogva nézek utána…

Elgondolkodtam, vajon hányszor mondtam „nem”-et olyan dolgokra, amik változást hozhattak volna számomra? Ha nem is túl nagyot, de legalább egy cseppnyi örömöt, izgalmat, valami újat, … az érzését annak, hogy élek!

S milyen a „Sors”, nem is olyan soká már próbára is tett: „Na, lássuk” hogy is van ez? Mennyire gondolod komolyan mindezt?” – láttam magam előtt a kajánul vigyorgó, kezét dörzsölő nálam hatalmasabb „Valamit”. Választás elé állított egy a semmiből jött felajánlás révén, mely oly hétköznapi volt, mégis bosszantóan az „egész”-re emlékeztető:

Új kolléganő érkezett a céghez, ahol dolgozom, akivel tartalmas és mély beszélgetésbe bonyolódtunk létről, lélekről, döntésekről, jó vagy rossz választásokról. Érdeklődésünk több volt, mint csupán hasonló: a spiritualitás, a gondolatok ereje, a meditáció világában éreztük jól magunkat – és abban a pillanatban egymás társaságában. Miután hosszadalmas eszmecsere után kiderült, hogy mindössze 3 kilométerre lakunk egymástól, azonnal kedvesen felajánlotta, hogy hazavisz. Minden elő volt készítve arra, hogy e felajánlást elfogadjam: aznap éppen gyalogosan érkeztem a munkába; nem volt sok tennivalóm, így el tudtam volna menni hamarabb; és nem utolsó sorban még az is erősíthette volna a „késztetésemet”, hogy esett az eső, ami viszont nem éppen volt kellemes egy délutáni sétához.  Ám késő délutánra időpontom volt az egyik ott rendelő orvoshoz (ha még nem említettem volna, egy orvosi magánklinikán dolgozom), aki nagyon jól tudtam, hogy általában mindig késik, így nem várhattam el, hogy újdonsült kolléganőm megvárjon. Mit tegyek? Elfogadjam a „fuvart”, és kapjak a hirtelen jött újdonság után – majd máskor bemegyek az orvoshoz, aki úgy sem szalad el (nem úgy, mint az „itt és most” lehetősége) – vagy maradjak, hiszen az egészségem (ami akkor már jó ideje nem volt éppen fényesnek mondható) fontosabb a spontaneitás varázsánál?

Hááát… mint általában, akkor is rosszul döntöttem. Maradtam, elengedve a spontán jött újdonság lehetőségét (és vele ki tudja még mit), ehelyett kb. másfél órás várakozás után (mivel az orvos aznap is jó sokat késett) dühösen a „két szék közül a pad alá” gondolatával szaporán szedtem a lábaimat az esernyőre zubogó esőcseppek kíséretében – természetesen fuvar és vizsgálat nélkül -, mintha csak a nálam hatalmasabb „Valami” hullatná könnyeit a döntésem láttán.

Egy biztos: aznap megfogadtam, - még ha nehezemre is esik - „igen”-t fogok mondani minden hirtelen jött (remélhetőleg pozitív) történésre, ajánlatra vagy eseményre. Megfogadtam, többé nem engedem meg magamnak, hogy kirekesszem magam a saját életemből – és ami a legszomorúbb, ezáltal másokéból is!