Sok helyen, sokszor olvastam és hallottam már, de bevallom, nem gondoltam volna, hogy valóban ilyen félelmetesen nehéz azt mondani: "Ne haragudj, hibáztam!". Nem is olyan régen meg kellett tennem, és a vártnál jóval mélyebb nyomot hagyott bennem e pár szó. Nem mintha eddig soha nem mondtam volna ki őket, de most valahogy mégis másképpen hatottak. Rám ugyanúgy mint arra, akinek szóltak. S hogy mi volt a különbség múlt és jelen szavai között? Csupán ÉN. Mindaz, ami bennem megváltozott.
Nem könnyű elismerni, ha valamit "rosszul" csináltam - bár ezen is lehetne vitázni, mert szerintem olyan, hogy általában véve "rossz" nem létezik. Ez a fogalom a saját mércém szerint alakul és formálódik időről időre. És persze bele-bele "gyurmázgatnak" a közvetlen környezetemben lévők is:) 

Amennyire nehéz kimondani: "Bocsánat!", éppen olyan felszabadító is. Mert ez a mondat egyszeriben mindent megold. Mintha csodaport szórnának ránk, úgy változtatja meg az érzéseket, és teszi "lággyá" az addig "keményet". Felül emel a konfliktuson, megszabadít a szorongató érzéstől, ami a lelkemre telepedett, és egyben felszabadítja azt, akinek mondom. És mi lenne a cél, ha nem éppen ez? Úgy gondolom, ebben a gesztusban ugyanúgy ott van a másik ember, mint ahogyan én magam is. Mert mindezt csak akkor vagyok képes őszintén megtenni, ha - lehet, hogy csak a szívem egy piciny szegletében -, de szeretem a másikat.

Sokan vannak, akik csupán azért ismételgetik előszeretettel a mondatot, hogy elkerüljék a konfliktusokat - vagy legalábbis azok elfajulását -, ám nem szabad összekeverni a kettőt: alázat vagy megalázkodás. Egyáltalán nem mindegy. Az alázatban ott rejlik a szeretet, mely magával vonja a másik tiszteletét is, míg a megalázkodás közel sem a tisztelet, de jóval inkább az önbizalomhiány kifejez(ődé)ése. Sajnos saját tapasztalatból tudom. Viszont a minap megfigyeltem egy nagyon érdekes és tanulságos "folyamatot", amely a bocsánat kérést megelőzően végbement bennem. Miután jól tudtam, hogy valóban hibát követtem el a másik ellen, ami az éppen kettőnk között zajló konfliktus kiváltója volt, azt is tudtam, hogy csakis én vethetek véget neki. Ám nem elég, hogy tudtam, akarnom is kellett, hogy megtegyem. Ám ennek az "akarásnak" a célja nem az volt, hogy a másik előtt beismerjem a tettet (és így ő fölénybe kerülve kegyesen véget vessen a "színjátéknak"), hanem jóval inkább az, hogy megkönnyebbülést hozzak mindkettőnknek. Mert ami nekem kellemetlen, az egészen biztos vagyok benne, hogy a másiknak is az. Feltételezve persze, hogy mi ketten szeretjük egymást (legyen szó szülői, baráti vagy éppen párkapcsolatról). Márpedig egy ilyen helyzetben felvállalni a "felszabadító" szerepét úgy hiszem, felemelő érzés. Nekem legalábbis az volt. A szeretet egy bizonyos kifejeződése a másik iránt. És ha ebből a szemszögből nézem a helyzetet, mindjárt nem is olyan nehéz azt mondanom:

"Kérlek, ne haragudj! Valóban hibáztam."