Az élet fintora: ahogy eldöntöttem, hogy írni fogok, máris írói válságba kerültem. 

Úgy érzem, hogy éppen már régóta vágyott harmóniában vagyok a Világgal, márpedig harmóniában sokkal nehezebben jön az ihlet. No, nem mintha szenvedni akarnék csak azért, hogy legyen miről írnom, de akárhogy is nézem, komoly problémába ütköztem:)

Persze, ha jobban belegondolok önmagamat illetően azért lenne mit boncolgatnom, de ki az az őrült, aki "elrontja" a gyönyörű és oly ritkán adódó - legalábbis az én fejemben - kiegyensúlyozottság érzését holmi önelemezgetéssel.

Hát én vagyok az!

Ahogy túl széppé és egyszerűvé válnak a napjaim - mert bár hihetetlen, de ez valóban megtörténhet - egészen egyszerűen elkezdek unatkozni. Elképesztően röhejes, de így van. Ezt nevezi sok spirituális tanító és tanítás az "ego" játékának. Éppen szuper minden? Hát csináljunk végre egy kis felfordulást!...

Bevallom, az elmúlt mintegy két évben csak arra törekedtem, hogy megpróbáljam legyőzni a fránya egomat. Rengeteg spirituális előadást hallgattam, különböző terápiákra jártam, és megtanultam számos módszert arra, hogy hogyan jussak el egy tudatosabb szintre, ahol megtalálhatom a "békémet". Ez működött is egy darabig, és még azt is kijelenthetem, hogy rátaláltam arra az említett "békére", ez a nagybetűs érzés azonban, ugyan más fajtáját, mint amit addig vívtam, de ugyanúgy "háborút" vont maga után: egyszer csak már nem találtam a helyemet a világban azok között, ahol addig éltem, és elkezdtem elfordulni mindentől, ami "evilági". Hatalmas önfegyelmet gyakoroltam a tetteim és az érzelmeim felett. Egyszerűen amilyen gyorsan csak lehet Buddha-vá akartam válni, és el is hittem, hogy képes vagyok rá. Elég hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, ez valószínűleg nem fog sikerülni. Legalábbis ebben az életben biztosan nem. De abban azért még bízhatok, hogy ha "itt" jól csinálom, a következő életemben talán már közelebb leszek hozzá:)

Hogy hiszek-e abban, hogy lesz következő? Azt hiszem, egyre inkább. Egyre jobban szeretném hinni, hogy létezik, mert ha így van, akkor sokkal könnyebben túlteszem magam az "itt és most" nehézségein. Hiszen, ahogy Domján Laci is megmondta a pozitív gondolkodásról szóló riportjában: 

" Végül is nincs igazi katasztrófa, legfeljebb meghalunk, és akkor kezdünk egy újabb inkarnációt."

A lényeg, hogy amennyire csak lehet jól csináljuk "itt", hogy "ott" már jobb dolgunk legyen. 

Én valahogy így próbálom élni az életemet, gondolni a gondolataimat, és átélni az érzéseimet. És tudjátok mit?! A csudába az önfegyelemmel! Nem attól leszek Buddha, hogy nem élem meg azt, amit lehetne, hanem attól, hogy tanulok belőle és fejlődök általa. És ez az a bizonyos önelemezgetés, aminek bár éppen minden úgy jó, ahogy van, mégis helyet hagyok a mindennapjaimban. Szerintem nagyon fontos részét képezi az életnek, persze azzal együtt, hogy olykor hatalmasakat nevetek saját magamon. A teljes önelfogadástól ugyan még nagyon távol vagyok (és nem tudom, hogy valaha el fogom-e tudni érni), de talán minden egyes nevetés, ahogyan minden egyes könnycsepp is közelebb visz hozzá. És ha a könnyebbik utat adja az élet, akkor igenis a harmónia közepette kell megismernem és figyelnem önmagamat, élvezve annak minden pillanatát. Mert sajnos abban biztos vagyok, hogy nemsokára megtalál egy kis kellemetlenség is. És ez nem pesszimizmus, hanem egyszerűen az Élet:) És tulajdonképpen így van jól. Hiszen milyen lenne már annyit unatkozni?:)