„Ez egy tökéletes pillanat!”

Az elmúlt időben egyre többször érzek így különféle helyzetekben, ami azért furcsa, mert eddig nemhogy tökéletesnek nem éreztem semmit, de még arra sem voltam képes, hogy átadjam magam a jelennek. Vagy a múlton rágódtam, vagy éppen azt próbáltam kitalálni – mert előre megtervezni úgysem lehet -, hogy mi lesz majd. A gondolatok állandó sodrában éltem, amik egy pillanatra sem hagytak nyugodni.

Elgondolkoztam hát – a nosztalgia kellemes tudatában:) -, hogy mi okozhatja e változást, és hamarosan meg is találtam a választ. Oly hosszú idő után végre először, nem támasztok mérhetetlenül nagy elvárásokat a pillanattal szemben, egyszerűen csak elfogadom olyannak amilyen, és így képes vagyok meglátni benne a tökéleteset.

Éppen így van ez az emberekkel is. Ahogy önmagamban „megengedem” nekik, hogy olyanok legyenek, amilyenek, egyszeriben mindegyikük megszépül. És ami a legfontosabb, így van ez saját magammal is, bár ez a „megengedés” úgy tűnik, mind közül a legnehezebb. Elfogadni azt, hogy „más” vagyok, mint a többiek (mert hiszen mindannyian különbözünk), megbékélni a számomra nem tetsző tulajdonságaimmal éppen úgy, ahogyan elfogadni azt, hogy nem szerethet mindenki. Önmagamban is meglátni a tökéleteset, és hagyni, hogy saját magam számára megszépüljek. Ez a boldogság kulcsa.

Önmagam „tökéletességén” át meglátni az „Egész” szépségét…