Randevúztam egy sráccal.

Sajnos azon a koron már túl vagyok, hogy ez olyan fantasztikus és izgalmas érzést keltsen bennem, mint annak idején tinédzser koromban, főleg ha azt nézem, hogy egy internetes társkereső oldalon találtunk egymásra, de azért azzal vigasztaltam magam, hogy legalább egy érdekes program elé nézek. Úgy álltam hozzá, hogy talán megismerhetek egy kedves és jó fej embert, akivel eltöltök pár órát. Tudom, ha így folytatom biztosan nem találom meg a páromat, hiszen nem éppen a vonzás törvényének megfelelő pozitív gondolkodást mintázom meg. Ahhoz, hogy végre rátaláljak a nagy szerelemre és a társra, akivel boldog lehetek, nagyon akarnom kellene, és nem utolsósorban el is hinnem, hogy megkaphatom. Na, a probléma éppen itt kezdődik. 

Valahogy elég nehezen tudom elképzelni, hogy van számomra egy olyan valaki, aki mellett hosszú távon boldog lehetek, de ami még ennél is jobban aggaszt az az, hogy létezik-e olyan társ, akit hosszú távon én boldoggá tudok tenni. És akkor megint beszélhetünk az önbizalom kérdéséről. Mert - ahogy minden az életeben - még a pozitív gondolkodás is önbizalom függvénye. 

Tartom-e magam érdemesnek arra, hogy "jó" társam legyen? 

Tartom-e magam annyira értékesnek, hogy elhiggyem, megkaphatom a jót az élettől? 

Szeretem-e magam annyira, hogy másnak is megengedem, hogy szerethessen?

Érdekes kérdések ezek. Azt hiszem, érdemes elgondolkodnom rajtuk, ha valóban boldog szeretnék lenni. Ám legelőször is azt kellene tisztáznom magamban, hogy igazán vágyom-e párkapcsolatra, vagy tulajdonképpen nagyon is jól elvagyok ezzel, ami most van. Nincs felelősség, nem kell senkihez sem alkalmazkodnom, nem kell senkinek megfelelnem (bár másnak úgy gondolom, könnyebb lenne, mint saját magamnak:), sőt, akkor és azt tehetem, amihez éppen kedvem van. Bizonyára erős a kísértés, ha még mindig szingli vagyok:) Nagyon könnyű még saját magamat is becsapnom... 

Sokszor elgondolkodom, hogy vajon azért nem találok magamhoz illő társat, mert talán tudat alatt egyáltalán nem is akarok? Mit tagadás nehéz bevallani, ha valóban így van. És ha már a megfelelésnél tartunk, a magam kis 'feladatát" aznap este is megkaptam ezen a bizonyos randevún. A magát állítólag nagyon vicces embernek tartó srác, feltűnően komolyan viselkedett a társaságomban. Miután éppen legalább tizedszer hangsúlyozta ki, hogy ő máskor mennyire humoros is szokott lenni, és most görcsösen próbálkozik vele, de mégsem megy, megkérdeztem:

- Ennyire komoly vagyok?

Mire ő:

- Hát,... igen.

Nesze neked! Még a humort is belefojtom a másikba. Ezt fel kellett dolgoznom, de hál'Istennek elég gyorsan ment. És tudod miért? Mert ahogy elkezdtem (mint általában szoktam) önmagamat hibáztatni és azon elmélkedni, hogy már megint mi NEM JÓ bennem, azonnal leállítottam magamat! Nincs olyan, hogy nem jó! Ez vagyok én és kész! Ha így nem felelek meg, hát sajnálom! Nem tudok más lenni, mint, ami vagyok. Ha komolyan, akkor hát úgy. És mondjak valamit? Ahogy lefolytattam magamban ezt a kis párbeszédet, és elfogadtam azt, hogy "Igen, ilyen vagyok!", a srác azonnal "fellazult". 

Mintha valami láthatatlan "Hatalom" csak arra várt volna, hogy teljesítsem a rám kiszabott próbatételt, azaz felvállaljam önmagamat, és már játszódhatott is tovább a "színdarab"...