Naivitás. 

Valójában nem tudom, pozitív vagy negatív jelentésű e fogalom. Abban az értelemben talán negatív lehet, hogy bevallom, ami engem illet, túl sokan is megmosolyogtak már érte. Kinevettek azért, mert (naivan?) úgy gondoltam, nem akarnak nekem rosszat. 

Naivan úgy hittem, szeretnek, hiszen én is szeretem őket.

Gyermeki lelkesedéssel ittam a szavaikat, mert azt hittem, segíteni szeretnének nekem.

És ki tudja még hány és hány dolgot tettem csupán a naivitásomnak köszönhetően, melyből végül – majdnem mindig - én kerültem ki vesztesként. Mert akkor még úgy éreztem, az vagyok. Most már biztosan tudom, nagyon is rosszul hittem, hiszen miért is lennék én a vesztes? Mert nem voltam hajlandó felvenni a világ képmutatását és rideg érdektelenségét csak azért, hogy ne fájjon?

Igen, volt idő, hogy szégyelltem a kislányt, aki bennem lakozik, és aki rendületlenül még a mai napig hisz a csodákban. „A rideg felszín talán megvéd mindattól (és persze mindazoktól), ami (aki) rosszat vagy fájdalmat okozhat nekem”, gondoltam. Megvéd a világtól és önmagamtól is. Oly könnyű volt hazudni magamnak, ám szép lassan rá kellett döbbennem, hogy e védelem tulajdonképpen nem más számomra, mint menekülés. Menekülés magától az élettől, az érzelmektől és a sokszor igenis fájdalommal járó megtapasztalásoktól. De hiszen igazán élni és érezni csak akkor tudok, ha mélyen legbelül még hiszek! Hiszek az életben, a másik emberben és önmagamban egyaránt. Valóban naivitás lenne mindez?

Talán igen, de falakkal körülvéve nem vagyok képes szeretni, és főleg nem tudok szeretve lenni. Állandó rettegésben és félelemben nem tudok élni. Az élet csak akkor lehetséges, ha képes vagyok „kitárni” önmagamat, és bizony néha naiv gyermekként viszonyulni helyzetekhez és emberekhez. (Ennek sajnos „mestere” vagyok, főleg, ami a másik nemet illeti!)

„Soha ne feledd, te királylány vagy!”, mondogatta nekem sokszor anyukám, hogy egy kis önbizalmat tuszkoljon belém, de azt még ő sem gondolta volna, hogy a királylány egyszer csak királynővé cseperedik. A naivitás királynőjévé!

De tudod mit? Most már egyáltalán nem szégyellem. Élvezem a pillanatot, amikor a szemem úgy lát, akár egy gyermeké. A képmutatás és az érdek szemüvege nélkül. Örülök annak, hogy néha képes vagyok megélni olyan pillanatokat, melyek naivitásomnak köszönhetően még nincsenek „megrontva”. S amikor megmosolyognak ezért, hát velük nevetek én is.

Büszke vagyok arra, hogy merek naiv lenni!