Furcsán érezte magát, hogy szinte azonnal "igen"-t mondott a "barát" váratlan meghívásának.

Nehogy azt gondolja, hogy egy könnyelmű nő vagyok! - marcangolta a szégyen érzése, melyet az életét végigkísérő önbizalomhiány keltett életre időről időre. A "mit gondolnak majd mások" állandó tudatában élte addigi mindennapjait, és nagyon jól tudta, éppen ennek köszönhetően talán a felét sem cselekedte meg mindannak, amit szíve szerint tett volna. 

Úgy döntött ennek most vége! Megpróbál végre a saját akarata szerint élni, nem pedig úgy, ahogyan elvárnák tőle. Igen ám, de e furcsa csapdát, melyet úgy tűnt a külvilág erőszakolt rá,  éppen ő állította saját magának. Hiszen, ki is az, aki elvárja tőle, hogy "jó kislány" módjára úgy éljen, hogy még csak a gondolat se merülhessen fel senkiben, hogy olyat tesz, ami nem "helyénvaló"? Hát nem más, mint saját maga! A mércét önmagához mérte miközben úgy hitte, a "Világ" állít neki minduntalan akadályokat. 

Megfogadta, mostantól "igen"-t mond az életre, és minden abban rejlő szépségre, melynek biztos tudatával, széles mosollyal az arcán, elégedetten várta a férfit a megbeszélt helyen. Későre járt már, amikor hosszas telefonálást követően végre összetalálkoztak. Nem ismerte a helyet, ahol a férfi lakott, s bár gyakran járt a városban most mégis minden olyan varázslatosnak tűnt. Mintha egy teljesen idegen ország mutatná meg bájait előtte, és csábítaná egy titkos randevúra - ahogyan azt a férfi is tette.

Lassú léptekkel sétáltak végig az utcákon, s bár legszívesebben egymás karjába fonódtak volna, mégis fegyelmezetten és tisztes távolságban haladtak a férfi lakása felé, hogy végre kettesben lehessenek. Egy-egy félszeg pillantás volt csupán, melyet a lány néha oldalra vetett, tartva attól, nehogy egy ismerős arc nézzen vele szembe.

-          Mi lesz, ha valaki meglát minket? – kérdezte aggódva.

-          Semmi – válaszolta a férfi határozottan. – Akkor majd irigykednek – tette hozzá kacér mosollyal az arcán.

-          Rád vagy rám? – kérdezett vissza a lány, hogy feloldja a pillanatban rejlő feszültséget.

Egyre gyorsabban haladtak az időközben már sötétségbe borult keskeny utcákon, míg végül a házhoz értek. A férfi udvariasan előre sietett a hideg és komor lépcsőházban, hogy utat mutasson a melegségbe, melyet a kicsiny lakás árasztott. Nem úgy, mint a férfi aznap este.

Ahogy beléptek az ajtón érezni lehetett furcsa zavarát, mintha egy teljesen más ember állna most előtte, és nem az, aki egy napja még oly könnyeden és csíntalanul vette birtokba vágytól izzó testét. E vágy most is éppen úgy uralkodott el rajta, akárcsak előző éjjel, ám mintha falakba ütközött volna úgy pattant vissza minden egyes tett és kacérkodó szó a férfiról.

Mi történhetett? – tette fel magának a kérdést. – Talán mégsem kellett volna ma idejönnöm – gondolta többször is, de elmenni már nem akart, így hát megpróbált tudomást sem venni arról, ami oly érthetetlen és éppen ezáltal fájó is volt számára.

A férfi bár szorgalmasan tett-vett, hogy kedvére tegyen, mégis érezni lehetett a távolságot kettőjük között. Vajon mi lehet az oka? – nem hagyta nyugodni a kérdés. Úgy érezte, a percek múlása csak még jobban taszítja el egymástól őket, ahelyett, hogy közelebb hozná. Olyan közel, ahogyan azon a bizonyos estén már megtette.

…

A kandalló tüzén merengve, egy pohár vörösborral a kezükben ültek szorosan egymás mellett. A szavak ólomsúlyként nehezedtek rájuk, mintha nem tudnák, mit is mondjanak egymásnak. Csupa félszeg és oda nem illő mondat, melyek csak az idő múlását segíteni látszottak.

-          Tedd csak ide a lábaidat! – mutatott a férfi a combjaira, s már nyúlt is a lány apró lábfejéhez, hogy ráemelje azokat. – Így kényelmesebb – jegyezte meg halkan.

Valóban az volt. A lány az este alatt talán most először érezte azt, hogy feloldódhat a kellemetlen feszültség, ami azóta is a férfit jellemezte. Lágyan a vállára hajtotta fejét, mely mozdulat anélkül, hogy egy szót is mondott volna elárulhatta érzéseit. Nem úgy, mint a férfi.

Hosszasan nézte az elmúlt nap alatt apró borostával megkeményített arcot, melyből kiolvasni sajnos semmit nem tudott. A zöld szemek, melyek nem is olyan régen még őt fürkészték, most mereven bámultak a tűzbe, mely éhes oroszlánként nyelte el azokat a ki nem mondott gondolatokkal és érzésekkel együtt...

Folyt. köv. :)