Az irodában ültem a saját kis szobámban, és szorgalmasan ütöttem a billentyűzetet, amikor belépett az egyik kolléganőm és megkérdezte:

- Na, hogy megy a német?

Kb másfél hónapja németórákra járok. 14 éve - amikor is letettem a középfokú nyelvvizsgát - elő sem vettem, most mégis, valamilyen Isteni sugallatnak engedelmeskedve újra elkezdtem tanulni. Úgy érzem, ebben van a jövőm. Hogy miért? Még magam sem tudom, de egy biztos: ha eljön az ideje majd megtudom:)

- A lelkesedésem már csökkent, de azért jól - válaszoltam - És neked az angol?

- Úgy érzem, nálam itt mindenki jobban tud angolul - mondta kolléganőm szomorúan, és láttam rajta, hogy valóban komolyan is gondolja.

- Dehogy - próbáltam lelkesíteni egy kicsit -, hiszen a múltkor is hallottalak beszélni, és nagyon jól ment. 

- Nem hiszem - felelte őszintén -, és még vakon írni sem tudok a billentyűzeten, mint a többiek - tette hozzá, mintha csak meg akarná győzni magát saját alkalmatlanságáról. (Mit tagadás, ha a vakon írással mérnénk az alkalmasságot, magam is problémákba ütköznék.)

Csak néztem őt, ahogyan minden ok nélkül önmagát "ócsárolja", és arra gondoltam: Miért???

Miért hiszi, hogy ő kevésbé jó. Miért hisszük, hogy mások jobbak, szebbek, okosabbak mint mi vagyunk? 

Tudtam mit érezhet, hiszen időről időre bennem is hasonló gondolatok munkálkodnak. A "nem vagyok elég jó" érzése szinte minden élethelyzetemre "ráhúzható" lenne. Csak azt veszem észre, aki jobb, szebb vagy okosabb nálam; aki talpraesettebben oldja meg az előtte álló feladatokat; aki erősebb, bátrabb, határozottabb, mint én vagyok. 

De azt a fontos dolgot elfelejtem, hogy valakinek talán éppen én vagyok az a bizonyos jobb, szebb és okosabb. Az erős, bátor és határozott nő, akit titkon irigyelni lehet. Mert hiszem, hogy mindannyiunkra felnéz valaki, és mindannyian például szolgálunk a környezetünkben legalább egy valakinek. Ám a legjobb az lenne, ha saját magunk példaképei lennénk! Hiszen tetteinket csakis önmagunkhoz érdemes mérnünk, és fejlődni is csak magunkhoz képest tudunk. 

Villámként futottak át agyamon e gondolatok és ahelyett, hogy elmondtam volna kolléganőmnek azt, hogy mindaz, amit tesz, amit érez és amit gondol fantasztikus, hiszen minden egyes másodperccel több lesz általuk, ehelyett hagytam, hogy kisétáljon a szobámból, és elhiggye mindazt a hazugságot, amit önmagáról gondolt. Hogy miért? Mert sajnos azt is tudtam, hogy én nem hitethetem el vele.
Fülembe csengtek a mondatok, melyeket oly sokszor ismételgettem én magam is:

amíg én nem hiszek saját magamban, 

amíg én kevesebbnek tartom önmagamat másoknál, és 

amíg én nem vagyok képes szeretni saját magamat, 

addig ezt más sem fogja megtenni velem.